…meg kell tanulnunk nem csak a partról szemlélnünk a vizet, hanem a vízről is fel kell tudnunk fedezni a partot. Nem olyan nehéz a „folyó szemével látnunk” a parti világot. Azért gondoljuk azt, hogy a folyó akadályt képez, mert tanult szemléletünk nem engedi, hogy egységben lássuk és értelmezzük a folyót és partját és képesek legyünk ne az elkülönültséget erősíteni, hanem az együttműködést megteremteni….
Ember és természet alapproblémája abban rejlik, hogy a víz és a part között elveszett a szerves kapcsolat. Folyó menti kultúrák ki sem alakulhattak volna, ha nem lett volna az együttlétezést biztosító kapocs, együttműködő munkamegosztás ember és természet között. A modern ember természeti és társadalmi elidegenedettségének a mindennapokba beépült legkézzelfoghatóbb jele, hogy fél a víztől és ezt a félelmet még természetesnek is tartja. Többek között ezek a félelmek táplálják annak a gyakorlati szemléletnek a kialakulását és dogmává kövülését, hogy a folyó elválaszt, a víz veszélyes, és általában is jobb félni, mint megijedni.
Mégis mi lehetne az a (vízi) paradigma váltás, amely által a víz iránt érzett FÉL-elem EGÉSZ-séggé lenne átváltható, amely által átélhetővé válna a víz újrateremtő ereje és az ember – amelyben a vízjellegű összetevő több, mint 70% – a víz, mint körölölelő elem megismerésén és megszeretésén keresztül megtanulná szeretni saját magát és közösségét is? Hogyan tehetnénk a vízi világot újra mindennapi életünk szerves részévé?
A megoldás látszólag egyszerű: meg kell tanulnunk nem csak a partról szemlélnünk a vizet, hanem a vízről is fel kell tudnunk fedezni a partot. Nem olyan nehéz a „folyó szemével látnunk” a parti világot. Azért gondoljuk azt, hogy a folyó akadályt képez, mert tanult szemléletünk nem engedi, hogy egységben lássuk és értelmezzük a folyót és partját és képesek legyünk ne az elkülönültséget erősíteni, hanem az együttműködést megteremteni.
Emiatt a szemlélet miatt van az, hogy Magyarországon a közel 700 víz menti település – a nagyon kevés kivételtől eltekintve – tudomást sem vesz arról a természeti és társadalmi értékről, amit a víz menti létesültség nyújthatna. Településfejlesztési, oktatási-nevelési, turisztikai, idegenforgalmi, hálózatfejlesztési, regionális együttműködési lehetőségek sokasága vész kárba, vagy csak nagyon kis hatásfokkal van kihasználva.
A DUNA-Régió Víziturisztikai Szövetség (DR-VTSZ) e problémacsokor feltárásában és helyzetelemzésében szeretne alkotó és együttműködő módon részt vállalni és társult stratégiai partnereivel a megoldást elősegítő projekteket kidolgozni és megvalósítani.
A DR-VTSZ Magyarország folyóin kialakítani tervez 29 vízi-turisztikai régiót, amelyekben megvalósíthatónak tartja a természeti és a társadalmi életterek – saját fogalmaink szerint „hullámterek” – egymást kölcsönösen segítő együttlétezését és együttműködését. Bármely „hullámtér” funkcionálhat közösségi térként: természeti nevelési oktatóközpontként, vízi tanösvényként, csónakos kikötőként, vízi turisztikai bázisként, szabad strandként, rekreációs központként, jármódfüggetlen aktív turisztikai csomópontként, horgászparadicsomként, vagy a falusi turizmus színtereként.
Zárszóként:
A csillagkapu bennünk van. Az érzékelésünkben, a látásmódunkban – általa vagyunk nyitottak a szépre, vesszük észre a természet tanító üzeneteit. Így vannak ezzel a vízi emberek is. Hajóba ülnek, hogy átéljék a vízi világ semmivel nem helyettesíthető csodáját, megtapasztalják a folyó, a homokpad, a lágy ívű partszegély, az ártéri erdő természet adta simogatását.
Pándi László :: ügyvivő alelnök