Interjú Kis János ezüstjelvényes túravezetővel
Kis János jókedvűen
1950. 09-től 1955. 05-ig az Építőknél kajakozik.
1956-tól vízitúrázik. Hol kajakkal, hol kenuval, hol kilbóttal. Volt a Dunántúli Vízi Nagykörön; a TID-en; a Nemzetközi Balaton túrán – de kenuzott a Jordánon és kajakozott a Tiberisen is! Volt 1986 és 1992 között – évenként – a Tátrai Vadvízi Körön, és háromszor az Alpokban vadvízen (a vadvíz nem tartozik a kedvencei közé)1962-ben bronz-, 1987-ben ezüstjelvényes vízitúravezetővé lett. Vezette a TID-en (Nemzetközi Dunatúra) a magyar csapatot; volt a TID budapesti táborának a vezetője; szervezte és vezette a téli Melegvíz túrát (200-300 résztvevő); volt a a Nemzetközi Balaton Túra szövetségi túravezetője; szervezte és vezette (vezeti) a Vajasfok vízitúrát (60 – 100 résztvevő)
Tartott vízitúravezető tanfolyamokat.
1985-től 2012-ig tagja volt az MTSz Vízitúra Bizottságának.
Feleségével, Évával együtt túrázik. Fia, Gábor a pozsonyi Testnevelési Egyetemen szerzett vadvízi túravezetői és oktatói oklevelet.
János! Több mint fél évszázada vízitúrázol. Gyakorlatilag minden fontosat megéltél már, amit egy vízitúrázó megélhet. Eveztél a hőskorban, olyan élményekben is részed lehetett, amiről mi már csak álmodhatunk. Ennek ellenére kezdjük az elejénél: miért vízitúra? Miért lettél Te vízitúrázó?
A vízitúrázás hőskora a XIX. század végén – a XX. század legelején volt; két fénykora pedig a múlt század 20-as, 30-as – illetve 50-es, 60-as éveiben volt. Én – ettől függetlenül – az 55 év alatt (1957 – 2013) nagyon sokat láttam, sok mindent éltem át. Természetesen voltak kellemetlen pillanataim is, de „csak a szépre emlékezem”, abból pedig összehasonlíthatatlanul több jutott. Szerencsémre, örömömre.
Miért vízitúra? Egyszerű. Egy könyöktörés után, 12 évesen a karomat erősítendő mentem el kajakozni. Amikor a sportorvos 17 évesen eltiltott már annyira belém ivódott a víz, a kajakozás, a társaság szeretete, hogy nem tudtam elképzelni az életemet nélküle.
Az ötvenes – hatvanas évek túra élményei ma már megismételhetetlenek, elérhetetlenek – az másik kor, másik társadalom volt, de ma már én magam sem vállalnám az akkori körülményeket akkor sem, ha ma lennék fiatal.
Mindég, mindenben találhat örömöt az ember ha megkeresi, ha azt keresi, és nem a rosszat. A „ma” lehetőségeihez kell alkalmazkodnia az embernek, és az adott körülmények között kell megtalálnia azt, amitől egy vízitúra örömmé válik a számára. Mert örömmé válik, ha a jót keresi, és nem a rossz miatt kesereg.
Van-e valami családi kötödésed a víz iránt? Szüleid vittek a vízpartra először, vagy vízparti gyermekként Te magad fedezted fel „magadnak” a vízi sportokat?
Gyerekkoromban, 2 – 4 évesen néhányszor vittek ugyan kilbóttal evezni a szüleim, de ebből nem maradt bennem semmi emlék, nosztalgia a vízitúrázás iránt. Tudtam erről, de versenyző koromban szerettem bele a vízi életbe.
Emlékszel-e az első túrádra? Kikkel, mivel és merre vitt az első vízitúrád?
Már versenyző koromban is mentünk túrára, például Szigetkerülésre – utána a barátommal, és az édesapjával, „kíllel” mentünk a Rómairól Szentendrére. Akkor tanultam meg „kílezni”, 1956. nyarán.
Mindenki számára emlékezetes az első olyan túra, ahol túravezetővel több napon keresztül, ismeretlen vízeken jár. Emlékszel még ezekre?
Egy rövid felsorolás:
1959-ben egyedül mentem fel a Népszigetről Pilismarótra, az Országos Találkozóra.
1960-ban egy barátommal teljesítettük a Dunántúli Vízi Nagykört Balatonboglártól (Zala – Rába – Duna) Budapestig.
1962-ben voltam a TID „kiegészítő” túráján Podbrezovától (Zólyombrézótól) Budapestig.
Mesélj egy kicsit az akkori vízi világ hangulatáról! Milyenek voltak a túrák, a túralehetőségek, az eszközök? Milyen érzés volt fél évszázada a vízen?
Az eszközökről: a hajók külön téma lenne; akkor még nem volt ritka a fenék nélküli sátor (katonai sátorlapból); alig akadt hálózsák és ami volt, az is jó, ha megfelelt a mai +10 fokosnak; a gumimatrac (felfújható) luxuscikk volt; a svéd petróleum főző luxus cikk volt; a spritzdeck is; a vízhatlan anorák is …. de 50 év múlva azon fognak csodálkozni, hogy a mai vizesek milyen primitív felszereléssel mertek elindulni.
A szakosztályokban összeszokott társaságok alakultak ki, a túrák hangulata kitűnő volt. Rengeteget nevettünk – és tanultunk is az akkori idősebbektől.
A lehetőségek: külföldre kiváltság volt eljutni, a TID-re elmenni (főleg a felső szakaszokra) kitüntetés számba ment. A nászutunkra kaptam helyet a Szeged – Kladovo szakaszra (ez egy úgynevezett csatlakozó túra volt), az addigi túravezetői munkám jutalmaként. Magyarországon viszont sokkal jobb lehetőségeink voltak táborozás szempontjából, oda mentünk ahova akartunk, és mindenütt találtunk táborhelyet. Igaz, hogy melegvíz, sőt WC nélkül: a folyóban tisztálkodtunk, a tábori ásó volt a WC.
Ha már az eszközöknél járunk… Mit gondolsz, ez a nagy technikai forradalom jót tett a vízi természetjárásnak? Nem érzed azt, hogy annyi felszerelést viszünk már magunkkal a kényelmünk miatt, hogy egyre jobban kötjük magunkat a civilizációhoz? Már nem könnyen tudunk megállni egy csapattal egy elhagyatott, településtől távoli homokszigeten, mert nincs áram az elektromos pumpához, Internet a laptophoz és így tovább…
Ezt embere válogatja. Nekem az elmúlt 20 év igazán új technikájából egyedül a mobil szükséges – ehhez pedig már kapható dinamós töltő. Persze sokan vannak, akik a fél lakást magukkal cipelik – de voltak 50 éve is sokan, akik minden, akkori felszerelést magukkal cipeltek, és majdnem elmerültek a súlya alatt.
Én a Vajasfokon nyugodtan veszek tisztasági fürdőt a folyóban, és jól érzem magam utána. Van, aki Dusnokig inkább nem fürdik, lefekszik izzadtan. Sokfélék vagyunk. Szerencsére!
Az elmúlt több mint 50 év alatt számtalan vízen eveztél. Melyik volt számodra a legemlékezetesebb, leginkább – átlag magyar túrázó számára – elérhetetlen víz? Van-e olyan, ahová még szeretnél eljutni?
Összesen néhány óra hosszat, de kenuzhattam a Jordánon! Érdekes volt végig gondolni út közben mindazt, amit tudok a folyónak, és a völgyének a történelméből.
Második helyre a Tevere túrát teszem (Cittá di Castello-tól Rómáig). Ott is elgondolkodtam, hogy kétezer évvel előttem a Római Birodalom fővárosába érkeztem volna. Bár akkor még Tiberis volt a folyó neve.
Eljutni pedig mindenhova szeretnék, mert minden folyó, tó másként érdekes. Éppen ezért nincs kiemelten elérendő hely a számomra.
Szerencsére Magyarországon is bőven van lehetőség evezni, több ezer kilométert tehetünk meg vízen – ha elég lelkesek vagyunk. Van-e kedvenc vized, túraútvonalad?
Az az igazság, hogy nincs – hiszen minden egyes túra hangulata, sikere függ a társaságtól, az időtől olyannyira, hogy a legjobb időben, a legszebb/érdekesebb vízen is válhat kellemetlenné az együttlét – de egy igazán jó csapat esőben, unalmas vízen is ünneppé avatja a túrát.
Amikor a mozgás hiányzik, kimegyek a csónakházba (Újpesten van), és húzok néhány órát. Akkor a mozgás a lényeg, és véletlenszerű hogy a Váci-, vagy a Szentendrei ágban indulok-e
Nem csak túrázóként és túravezetőként veszel részt a jelen hazai vízitúrás életében, hanem mint szervező is. Országos vízitúrás baráti találkozókat szervezel és számtalan helyen tűnik fel a neved. Mesélj nekünk egy kicsit a vízitúrás munkásságodról!
Mint ahogy említettem, 1962-ben lettem túravezető, azóta minden évben vezettem túrákat, de egészen 1985-ig ezt csak szakosztályi szinten műveltem. Ez szerintem nem tekinthető vízitúrás munkásságnak – az 1985-ben kezdődött.
Akkor lettem az MTSz Vízitúra Bizottságában a Nyugat-Magyarországi felelős. Akkor még külön tartottunk nyugat-, illetve kelet magyarországi találkozókat, értelemszerűen az én feladatom volt a nyugati találkozó szervezése, lebonyolítása; az akkori Nemzetközi Balaton túrákon én voltam a szövetségi túravezető; én szerveztem és vezettem a Melegvíz túrákat (február első hétvégéjén, 200…300 vízre szállóval).
A rendszerváltás után már országos találkozókat szerveztünk – szervezünk, ez mindmáig az én feladatom volt.
Dolgoztam a TID Bizottságban is évekig, vezettem a magyar csapatot többször is a különböző szakaszokon, voltam a budapesti táborhely vezetője.
Megpróbáltam aktualizálni, stilizálni a vízitúra vezetői tanfolyam tananyagát, de – be kell vallanom, hogy – gyakorlat híján „slendrián” munkát végeztem. Amennyiben megkapom még ezt a feladatot, teljesen elölről kell kezdenem a munkát.
Írtam néhány rövidebb anyagot a vízitúrázással kapcsolatban, az egyik máig olvasható az MTSz honlapján, útmutató „Kezdő vízitúrázóknak” címmel.
Gondolod, hogy van még mit „javítani” a magyar vízitúravezetők munkájában, szaktudásában? Mit gondolsz, mennyire „hígult” fel a szakma az elmúlt 50 évben? Lehet ezt egyáltalán szakmának nevezni?
Nos, Henrik,beletrafáltál a kérdések sűrűjébe, de erről valóban kell majd az illetékeseknek beszélniük.
Először is: szakma-e a vízitúra vezetése? Felkészültség, elméleti és gyakorlati tudás szempontjából az. (Illetve az kellene, hogy legyen.)
Azonban a ’90-es évek első felében a pedagógusoknak krediteket kellett szerezniük a magasabb besoroláshoz/bérhez, és ez akkora nyomás volt az MTSz-en, hogy több száz, szerintem felkészületlen tanár(nő) kapott vízitúravezetői igazolványt. Természetesen velük együtt nem csak tanárok végeztek akkor, akiknek még a pedagógiai ismeretük sem volt meg egy csapat vezetéséhez, irányításához. Utána gyakorlatilag megszűnt a képzés.
Juhász Ági mindent megpróbált az OKJ számos képzés elindításért, de nem jutott semmire, szerintem hiányzott az MTSz akkori vezetőiből az érdeklődés a téma iránt.
Hivatalosan még sohasem szakmásították a vízitúra vezetést, tehát nincs OKJ száma. Szerintem nem is kellene, hogy legyen. Ebből a szempontból ketté kellene választani a vízi túrázást, illetve a vízi túráztatást. Nehéz kérdés, mert a vízi túráztató vállalkozások is – adózási kedvezmények érdekében – az MTSz tagegyesületeiként működnek. Ide sport jogász kell, de jó. A túrázó szakosztálynak túravezető kell, a túráztatónak – mondjuk – idegenvezető. Engem ez a kérdés már 20 éve foglalkoztat és elég nehéznek gondolom a megoldását.
Másik kérdés: az egyes szakágaknál miért eltérő a túravezető személyével kapcsolatos rendezés – rendelkezés? A sí-, a kerékpáros-, de a gyalog túrákon sem kisebb a balesetveszély, mint vízen; nem kevesebb, sőt több a baleset, mint vízitúrán, mert a fürdőzés közben bekövetkező baleseteket ne soroljuk a vízitúrán elszenvedettek közé. A túravezető feladatköre, munkája sem kevesebb.
Újabb kérdés: felmerült a „szakaszvizsga” kérdése. Itt arra is kíváncsi lennék, hogy ki vizsgáztat le engem akár az Esztergom – Budapest szakaszból, akár a Vajasfokból? Azonban nem az én önhittségem az alapvető probléma hanem az, hogy ha én Rakamazon levizsgázom gépkocsivezetésből, azonnal feljöhetek a jogosítványommal Budapestre is – de elmehetek Koppenhágába is. Ezen a területen miért nem kell szakaszvizsgát tenni?
A vízijártassági vizsga is érdekes kérdés. Bemegyek a boltba, vásárolok egy (segédmotoros) kerékpárt, kitolom az utcára – és irány a forgalom. Senki sem kérdezi, hogy hallottam-e egyáltalán a KRESz-ről, pedig a kismotor képes az 50km/órás sebességre.
Ha már itt tartunk: szerinted mitől „jó” egy túravezető?
Lehetne tételesen felsorolni, nagyjából A-tól Z-ig. Most megpróbálom röviden összefoglalni, mindössze 3 pontban:
– a résztvevők igényeinek, képességeinek megfelelő útvonalat, időpontot választ;
– minden lehetőséget, várható problémát figyelembe véve szervezi meg a túrát;
– túra közben megold minden problémát.
Végezetül:
Ennyi tapasztalattal a hátad mögött, ilyen mély gondolatokat őrizve mit mondanál egy teljesen „szűz” túrázónak: miért válassza a vízitúrát?
Azt mondanám neki, hogy ha szeret mozogni és nem fél a fáradságtól; ha szereti a társaságot és nem fél a csipkelődéstől; ha szereti a napfényt, de nem fél az esőtől sem – akkor nincs más választása, mint vízitúrázni.
Az interjút készítette: Klemencz Henrik (DR-VTSZ ügyvivő)